Kérdéses > Mi volt pontosan az a 3 szabály, amit tegnap játszottunk a kommunikációs improvizációban?
Bárki > 1. A körben mindenki magában beszél. 2. A körben senkinek nem muszáj reagálnia másokra. 3. A körben mindenki a tágabb környezete véleményét mondja, nem pedig a sajátját. Plusz, van egy nulladik szabály is, hogy a kör megpróbál annál a témánál maradni, amiben megegyezett az improvizációhoz. Például „Hogyan tehetnénk jobbá a találkozóinkat?”, vagy „Hogyan tudnánk együtt leköltözni vidékre?”.
Kérdéses > Az 1. szabály azt jelenti, hogy nem veszel fel kontaktust azzal akivel beszélsz? Például a szemkontaktust?
Bárki > Szerintem azt jelenti, hogy amikor Te mondasz valamit, akkor úgy viselkedsz, mint aki magában beszél, ha pedig más mond valamit, akkor azt úgy veszed, mintha az illető csak magában beszélne. Azt pedig, hogy hogyan beszél magában az ember, azt az utcán és a filmekből kell ellesni.
Kérdéses > Olyan ez, mint amikor azt mondjak az emberek hogy „csak hangosan gondolkoztam”? Szóval bárki csinálhat bármit, csak a jelenlévők közül ne érezze senki úgy, mintha hozza beszélnének?
Bárki > Pontosan.
Kérdéses > És milyen célt szolgál ez a szabály? Miért érdekes ez? Ez mit nyújt azoknak, akik alkalmazzák a módszert?
Bárki > Levesz egy terhet a résztvevők válláról, de az információ átadását-átvételét meghagyja/biztosítja.
Kérdéses > Milyen teherre gondolsz konkrétan?
Bárki > Ezt nem lehet szavakkal megfogalmazni. Olyan ez, mint amikor kikapcsolnak egy dübörgő légkondit egy helyiségben, ahol pont ettől jössz rá, hogy a légkondi dübörgése addig is zavart, csak amíg le nem kapcsolták, ezt nem vetted észre. Igen, ezek tudatosító improvizációk.
