Bárki > Eszembe jutott, hogy lehetne nevezni azokat az embereket, vagy azt a társaságot, akik az erkölcsös öngyilkossággal foglalkoznak.
Kérdéses > Hogy?
Bárki > Szerintem, ők az ön-el-vágyók, vagyis az öngyilkosság elismerésére vágyók. Az ön-el-vágyók klubja, vagy társasága, vagy tudj' isten, mi ez, amit csinálnak.
Kérdéses > Mit értesz az alatt, hogy az öngyilkosság elismerésére vágyók?
Bárki > Egy csomó embernek jelent problémát, hogy nem kap elismerést az öngyilkossághoz, csak ez nincs kimondva. Ez derült ki számomra. Sőt. Rosszallást kapnak csak, azt viszont kimondva. És sokan csak ezért maradnak életben. Mert a környezetük lelkiismeret-furdalást ébreszt bennük, és a meghalástól ezért tartanak/félnek.
Kérdéses > Már értem.
Bárki > Ha a környezet az öngyilkosságot ugyanúgy elismerné, mint ahogyan az otthonteremtést, vagy a munkavállalást (tehát az élet szerves, ezeknél se nem jobb, se nem rosszabb részének tekintené), akkor egy csomóan választanák ezt az opciót, ami az életet választóknak is jó lenne. Én el tudom képzelni, hogy ez mindenkinek jó lenne. Végre lehetne élvezetből élni és halni, nem lenne kötelező az élet. Így viszont, hogy kötelező küzdeni, ez az összes erőszak forrása is egyben. Az öngyilkosságnak társadalmi elismerést adni mindenféle erőszakot megszüntetne.
Kérdéses > Ez elég valószínű.
Bárki > Az lenne az igazi, ha az egyén öngyilkosságát a köz nem tekintené egy lehetőség elveszítésének. És ezt a megítéltséget (vagy inkább megítéletlenséget) egy társaság már meg tudja teremteni. Úgy értem, önmagán belül.
Kérdéses > De a társadalom továbbra is elítélné az öngyilkosságot. Nem?
Bárki > Szerintem a társaságon belüli elismerés már elég ahhoz, hogy benne az egyén az öngyilkosságtól ne féljen.
Kérdéses > Akkor oké. :)
