Bárki > Ha jobban belegondolok, intimitás kettesben nem is létezik.
Kérdéses > Ez kifejtenéd?
Bárki > Arra gondolok, hogy igazából sohasem lehetünk a partnereinkkel kettesben. Hiába zárkózunk be valakivel egy szobába, az együttlét akkor is mások színe előtt történik majd.
Kérdéses > Mert kitudódik?
Bárki > Inkább betudódik, ha már ezt használtad.
Kérdéses > Betudódik?
Bárki > Igen, bár ez nem a legjobb szó erre. Egyszerűen az van, hogy nem láthatunk bele egymás fejébe, és egymás előtt felfedni magunkat sem tudjuk tökéletesen.
Kérdéses > És ez mit jelent?
Bárki > Azt, hogy a viselkedésünkben mindig kénytelenek vagyunk az egymásról kialakult és folyamatosan alakuló feltételezéseinkre támaszkodni. És ezeket a feltételezéseinket pedig onnan vehetjük, hogy például az adott partnerünket milyen környezetben látjuk férfiként vagy nőként érvényesülni, vagy ugyanez a környezet a személyünkben milyen partnert gondolhat jónak az illető mellé, satöbbi, satöbbi. Tehát a feltételezéseinket a közös környezetünk tükréből nézhetjük ki.
Kérdéses > De egymás megismerése által egyre kevésbé kell ezekre a feltételezéseinkre hagyatkozni.
Bárki > Igaz, de mivel sohasem ismerhetjük meg egymást tökéletesen (mint mondtam, sem belelátni egymás fejébe nem tudunk, sem magunkat százszázalékosan kimutatni nem tudjuk), azt a bizonyos hálószobaajtót sohasem csukhatjuk be teljesen. A feltételezések szükségessége miatt kell nyitva hagynunk (nyilván képletesen értem).
Kérdéses > Ja, így oké. De miért hoztad ezt föl?
Bárki > Mert azt gyanítom, hogy ha az intimitásban valamit igazán változtatni akarunk, akkor azt csak a partnereinkkel közös, társadalmi környezetünkkel együtt tehetjük meg. Mert a hálószobaajtót sohasem zárhatjuk be teljesen.
Kérdéses > Értem.
