Bárki > Szerintem a boldogság nem önmagunkban keresendő, nem is másokban, hanem a közöttünk lévő térben.

Kérdéses > Ezt hogy érted?

Bárki > Mondok egy példát, oké?

Kérdéses > Nézzük meg mi lesz! :)

Bárki > Olvastam a Jékánákról (egy venezuelai népről), akiknél például a felnőttek soha nem kérdezik meg a gyerekeket arról, hogy mit szeretnének. Soha nem kérdezik meg őket, hogy mit szeretnének enni, mit szeretnének csinálni, vagy más dolgokban épp mik esnének jól nekik. A felnőttek egyszerűen csak megadják a gyerekeknek azt, amire ők, felnőttek gondolnak, és kész. És tudod miért nem kérdezik meg őket?

Kérdéses > No, miért?

Bárki > Mert akkor a gyerekek azt hihetnék, hogy a felnőttek nem érzik őket. De, mivel a felnőttek nem kérdeznek tőlük semmit, a gyerekek nem veszítik el a bizalmukat a felnőttekben. És ez nagyon jó érzés mindenkinek, és mindenki ezzel az érzéssel válik felnőtté is.

Kérdéses > Mondasz valamit.

Bárki > Szerintem is.

Kérdéses > Na jó, de ettől függetlenül, hogy jön ez ide. Hogy jön ez ahhoz a gondolathoz, hogy a boldogságot nem belül kell keresni, hanem az emberek közötti térben?

Bárki > Úgy, hogy szerintem a boldogság- vagy boldogtalanságérzést pont ezek a dolgok okozzák. Nem belülről jönnek, nem is másokból, hanem az emberek közötti kölcsönhatásokból: a közös viselkedésből, a közös hiedelmekből, a közös konstrukciókból, a közös szokásokból, stb..

Kérdéses > És mit lehet kezdeni ezzel a feltételezéssel.

Bárki > Például szem előtt lehet tartani, amikor boldogságot, vagy a boldogság lehetőségeit keressük.

Kérdéses > Viszont, mi itt élünk, nem egy venezuelai őserdőben.

Bárki > Persze. Senkinek nem javaslom, hogy a gyerekeivel otthon jékána indiánosdit játsszon. Ebben a világban a gyerekeknek meg kell tanulniuk felfedezni és kifejezni önmagukat, az igényeiket, a vágyaikat, hogy megfelelő tagjai lehessenek a társadalomnak.

Kérdéses > Akkor mi a megoldás?

Bárki > Nem biztos, hogy van megoldás, de van itt pár sor, amit a fent linkelt cikkből szívesen kiemelnék:

...

Részlet a http://jand.info/2010/02/az-elveszett-boldogsag-nyomaban/ c. cikkből:

Egy kisgyermek, akinek még kevés saját élettapasztalata van, egy olyan felnőtt társaságában érzi jól magát, aki határozottan tudja, hogy mi a jó neki is, így ezt a határozottság- és biztonságérzetet könnyen átveheti. Azonban, amikor egy szülő a két-három éves gyermeke kedvében próbálva járni, akárcsak olyan egyszerű kérdést tesz fel, hogy „Mit szeretnél enni?”, egyfajta rövidzárlat keletkezik. A gyermek kérdően néz a szülőre, hogy megtudja, mi a jó neki, de a határozottság helyett szintén csak kérdő tekintetet lát. A bizonyosságérzet hiányában elkezd mindenre „nem”-mel válaszolni, és ahogy nő a bizonytalanság a szülőben is, egyre hangosabban.

Az érzelmek felismerésének, és lemásolásának képessége a jekánáknál még felnőtt korban is egészen érzékeny maradt. Ez egy olyan szintű empatikus kapcsolatot teremt, ami számunkra szinte teljesen idegen. Jean egy története ezt jól illusztrálja.

A jekánáknál kisebb orvosi tevékenységet is ellátott, voltak kötszerei. Ritkán kellett elővennie ezeket, de néha történtek balesetek. Egyszer egy fiú ment hozzá, egy csúnya sebbel a hasán. Jean kérdezte, hogy mi történt, és a fiú teljes nyugalommal mondta, hogy nyílvessző. Jean visszakérdezett: „A tiéd?”, és a fiú ugyanilyen nyugalommal válaszolt: „Katawehu”, megnevezve a bátyját. Miközben ellátta a sebet, megjelentek a fiú társai, akikkel korábban a folyó mellett íjászatot gyakoroltak. Az idősebb testvéren nyoma se látszott a bűntudatnak, ugyanúgy, ahogy a sebesült fiú se mutatott szemernyi neheztelést se. Mindkettőjük számára teljesen természetes volt, hogy nem akarnának ártani egymásnak, így a sérülés csak egy szimpla baleset, ami miatt senki se lehet hibás. Közben a fiúk anyja is megérkezett, és érdeklődve kérdezte Jeantől, hogy mi történt. Jean elmondta neki, hogy az idősebb fia egy nyilat lőtt az öccsébe. A nő halkan és nyugodtan csak ennyit kérdezett: „Tényleg?”. Miután Jean a sebet bekötözte, a sérült fiú vidáman ment vissza játszani társai közé.

Egy zárt közösségben, ahol az érzelmek természetes másolása nagyon erős, mindenki közös érdeke, hogy ne legyen magányos vagy szomorú ember. Ezért létezik például a jekánáknál az a gyakorlat, hogy még a középkorú felnőtt embereket is, akiknek meghalnak a szülei, idősebb rokonai örökbe fogadják. Azonban nem létezik olyan fogalmuk, hogy „az én gyerekem”, sőt, emberek közti semmilyen tulajdon kapcsolat nincs a nyelvükben. Nincsenek tabuik arra vonatkozóan, hogy bárki ne foglalkozhatna „más gyerekével”.

...