Kérdéses > Kaptam a bungee dying-os blogbejegyzésre egy reakciót levélben, melynek egy finomabb verziója a bejegyzés végén, hozzászólásként is megtalálható.
...
Furcsa és érthetetlen ez a kéjes vágyakozás az "élmény" iránt, állj oda súlyos, menthetetlen beteg gyerekek elé a kórházban, akik mindent odaadnának azért, hogy élhessenek, akiknek mindez nem játék, hanem kőkeményen megküzdenek minden napért, minden percért...! Állj oda, és beszélj nekik arról, hogy téged, életed fénykorában az ezzel való játszadozás foglalkoztat... passzióból, pedig gond nélkül élhetnél. Állj oda, és nézz a szemükbe, ha mered.
Azt hiszed, azáltal, hogy kényelmessé, kipróbálttá, bejáratottá próbálod tenni a dolgot, attól majd, ha eljön, szép lesz, és kényelmes, és magasztos, és élménydús? Lóf*szt. Nagyon félhet a dologtól az, aki ennyire kétségbeesetten próbál felkészülni rá... De garantálom, hogy nem lehet, és eljön a pillanat, amikor beléd hasít az érzés, hogy nincs visszaút, és elkezdesz az életedért remegni, de úgy rendesen, és megtapasztalod az igazi félelmet, a rettegést. És magad alá csinálsz, mint a disznó, amikor rájön, hogy levágják. Ez az érzés vagy megmarad és kínkeserves lesz a vég, vagy megbomlik az elméd, és akkor már mindegy. Szép, ugye. Vagy el lehet bódulni előre, azt a legkönnyebb, ugye?
A bódultság köde már most ott derenghet valahol, ha nem látod, hogy már ezzel a játékkal is nagy ívben lesz*rsz mindenkit, akinek jelentesz valamit. Az, hogy ez a játszadozás fájdalmat, szenvedést, lelki törést okozhat nekik, ez vagy nem érdekel, mert az egodon kívül semmi mással nem törődsz, vagy nem tudsz róla: hát egyik sem hízelgő. Nincsenek barátaid, rokonaid, családod, gyerekeid? Nem tartozol senkihez? Akkor jó, játszadozz, a saját károdra. Ellenkező esetben mindez elég hajmeresztő. Gondoltál már arra, hogy mindez talán nem más, egy beteges ego szélsőséges elhatalmasodása, ami úrrá lett egy egészséges személyiségen, és megakadályozza, hogy más dolgokkal foglalkozz?
Félreértés ne essék, vannak művészek, akik éreznek vonzódást hasonló élmények megtapasztalására... Tegyük hozzá, általában idős korban, és rendszerint miután megtudták, hogy halálos betegek... Talán te is az vagy?
A téma kapcsán félelmet érzek. Valójában mitől félsz? A haláltól biztos, mert pihe-puha opciókat keresel rá. De úgy tűnik, te leginkább az élettől félsz, azért keresel bármikor alkalmazható menekülési útvonalakat, kiugrási lehetőségeket. Mint amikor valaki ejtőernyőt visz egy repülőgépre. Alapvető stressz-reflex: harcolj, vagy fuss. Ez a futás választása.
Nevezzük át a topic-ot Életfélelemre! Úgy tűnik, nem az élménykeresés, a végső félelem átélése, annak leküzdése itt a cél, távolról sem. Az csak egy eszköz, mint minden más, én ebben exhibicionizmust, egoizmust, szeretet-nélküliséget, és végzetes életfélelmet érzek.
...
Bárki > Szerintem az van, hogy nincs tisztázva mi meddig tart, mi mettől meddig tart. Nincs tisztázva, hogy meddig tart a blog, és hol kezdődik az alapítvány. Nincs tisztázva, hogy ez most egy irodalmi vállalkozás, vagy egy performansz, vagy esetleg egy valóságshow, vagy valami más. Nincs tisztázva, hogy mennyiben kitalált és/vagy mennyiben valóságos a kérdéses figura, továbbá nem tudni, hogy ki kivel beszélget, és az egésznek van-e valamilyen célja.
Kérdéses > Hidd el, én sem tudom. De ha tudnám, akkor sem tudnék bizonyítani semmit, úgyhogy lényegtelen, mit mondok. Egyet tudok: az "alapítvány" tényleg elkezdett foglalkoztatni. Végül is, 1 hónappal ezelőtt ezt adtam meg munkahelyemnek a Facebook-on.
Bárki > Egyébként a megőrülést én halálos betegségnek tekinteném. Jogilag is, és morálisan is, hogy a megőrültet megillesse az eutanázia választása.
Kérdéses > Ezt jó gondolni.
