HTML

Kérdéses > Kaptam a bungee dying-os blogbejegyzésre egy reakciót levélben, melynek egy finomabb verziója a bejegyzés végén, hozzászólásként is megtalálható.

...

Furcsa és érthetetlen ez a kéjes vágyakozás az "élmény" iránt, állj oda súlyos, menthetetlen beteg gyerekek elé a kórházban, akik mindent odaadnának azért, hogy élhessenek, akiknek mindez nem játék, hanem kőkeményen megküzdenek minden napért, minden percért...! Állj oda, és beszélj nekik arról, hogy téged, életed fénykorában az ezzel való játszadozás foglalkoztat... passzióból, pedig gond nélkül élhetnél. Állj oda, és nézz a szemükbe, ha mered.

Azt hiszed, azáltal, hogy kényelmessé, kipróbálttá, bejáratottá próbálod tenni a dolgot, attól majd, ha eljön, szép lesz, és kényelmes, és magasztos, és élménydús? Lóf*szt. Nagyon félhet a dologtól az, aki ennyire kétségbeesetten próbál felkészülni rá... De garantálom, hogy nem lehet, és eljön a pillanat, amikor beléd hasít az érzés, hogy nincs visszaút, és elkezdesz az életedért remegni, de úgy rendesen, és megtapasztalod az igazi félelmet, a rettegést. És magad alá csinálsz, mint a disznó, amikor rájön, hogy levágják. Ez az érzés vagy megmarad és kínkeserves lesz a vég, vagy megbomlik az elméd, és akkor már mindegy. Szép, ugye. Vagy el lehet bódulni előre, azt a legkönnyebb, ugye?

A bódultság köde már most ott derenghet valahol, ha nem látod, hogy már ezzel a játékkal is nagy ívben lesz*rsz mindenkit, akinek jelentesz valamit. Az, hogy ez a játszadozás fájdalmat, szenvedést, lelki törést okozhat nekik, ez vagy nem érdekel, mert az egodon kívül semmi mással nem törődsz, vagy nem tudsz róla: hát egyik sem hízelgő. Nincsenek barátaid, rokonaid, családod, gyerekeid? Nem tartozol senkihez? Akkor jó, játszadozz, a saját károdra. Ellenkező esetben mindez elég hajmeresztő. Gondoltál már arra, hogy mindez talán nem más, egy beteges ego szélsőséges elhatalmasodása, ami úrrá lett egy egészséges személyiségen, és megakadályozza, hogy más dolgokkal foglalkozz?

Félreértés ne essék, vannak művészek, akik éreznek vonzódást hasonló élmények megtapasztalására... Tegyük hozzá, általában idős korban, és rendszerint miután megtudták, hogy halálos betegek... Talán te is az vagy?

A téma kapcsán félelmet érzek. Valójában mitől félsz? A haláltól biztos, mert pihe-puha opciókat keresel rá. De úgy tűnik, te leginkább az élettől félsz, azért keresel bármikor alkalmazható menekülési útvonalakat, kiugrási lehetőségeket. Mint amikor valaki ejtőernyőt visz egy repülőgépre. Alapvető stressz-reflex: harcolj, vagy fuss. Ez a futás választása.

Nevezzük át a topic-ot Életfélelemre! Úgy tűnik, nem az élménykeresés, a végső félelem átélése, annak leküzdése itt a cél, távolról sem. Az csak egy eszköz, mint minden más, én ebben exhibicionizmust, egoizmust, szeretet-nélküliséget, és végzetes életfélelmet érzek.

...

Bárki > Szerintem az van, hogy nincs tisztázva mi meddig tart, mi mettől meddig tart. Nincs tisztázva, hogy meddig tart a blog, és hol kezdődik az alapítvány. Nincs tisztázva, hogy ez most egy irodalmi vállalkozás, vagy egy performansz, vagy esetleg egy valóságshow, vagy valami más. Nincs tisztázva, hogy mennyiben kitalált és/vagy mennyiben valóságos a kérdéses figura, továbbá nem tudni, hogy ki kivel beszélget, és az egésznek van-e valamilyen célja.

Kérdéses > Hidd el, én sem tudom. De ha tudnám, akkor sem tudnék bizonyítani semmit, úgyhogy lényegtelen, mit mondok. Egyet tudok: az "alapítvány" tényleg elkezdett foglalkoztatni. Végül is, 1 hónappal ezelőtt ezt adtam meg munkahelyemnek a Facebook-on.

Bárki > Egyébként a megőrülést én halálos betegségnek tekinteném. Jogilag is, és morálisan is, hogy a megőrültet megillesse az eutanázia választása.

Kérdéses > Ezt jó gondolni.

Szólj hozzá!

Bárki > Nekem annak idején azt mondta az anyukám, hogy soha ne feküdjek le olyan férfival, akitől nem tudok gyereket elképzelni. Lehet, hogy kissé régimódi (vagy akár nagyon), de van valami igaza.

Kérdéses > Képzeld, én meg egy olyan helyről jöttem, ahol mindenki mindenkinek a szülője és gyermeke is egyben, és ott mást szoktak tanácsolni egymásnak az emberek. Ott azt mondják, hogy soha ne szexeljünk olyan társadalomban, ahol bizonyos felnőttek sajátjai lennének az esetleg megszülető gyermekek.

Bárki > És hol van ez az "ott", ahonnan "jöttél"?

Kérdéses > Ezt egy olyan nézőpontból tudnám megmutatni neked, ahonnan az a világ is látszik, amiben anyukád azt a másik dolgot tanácsolta neked. Konkrétan, az emberek közötti teret nézve tudnám neked mind a kettőt megmutatni, illetve azt, hogy egymáshoz képest ezek hol találhatók.

Szólj hozzá!

Kérdéses > Föltettem a beszélgetést a halálról. Egész rövid lett.

Bárki > Szerintem nem rövid, de olvasom...

Kérdéses > ...

Bárki > Egyébként, a témához kapcsolódóan: most lehet kapni habpatront az Aldiban. (N2O)

Kérdéses > Az jó ehhez???

Bárki > Fű helyett jó.

Kérdéses > Ja, értem.

Bárki > Áááá, a cikkben nem jó a "megmenti" szöveg. Szerintem a "stáb megszakítja a meghalás folyamatát, amelyet a jelölt már nem tudna önállóan kontrollálni..." megfogalmazás jobb lenne. Meg azt a szót is hiányolom, hogy "holtpont", hogy "túl a holtponton".

Kérdéses > Igazad van.

Bárki > ...vagy "sikeresen elveszíttette a kontrollt" és "addigra már/természetszerűen kicsúszott a kezei közül".

Kérdéses > A "...saját kezei közül".

Bárki > Pontosan.

Szólj hozzá!

Bárki > Képzeld, miket ki nem találnak már a világban!

Kérdéses > Miket?

Bárki > Vannak ezek, a halál megélésére alkalmas szerek, mint például az LSD vagy az ayahuasca. Most olyat hallottam, hogy a halálélmény szer nélkül is “megszerezhető”, amiről meg rögtön az Ingyen betépni című könyv jutott az eszembe, de nem is ez a lényeg. Szóval bárki megélheti a saját halálát szerek nélkül is, méghozzá teljesen legálisan, és főleg biztonságosan, vagyis az egészsége és az épelméjűsége kockáztatása nélkül. Az igaz, hogy ez a fajta halálélmény egy kicsit más nézőpontból adja magát, viszont valahogy tartósabb, valóságosabb, spirituálisabb is.

Kérdéses > Ne ecsetelj már, mondjad, mi ez!

Bárki > A lényeg, hogy az ember egy stábbal videóra vetetheti a saját öngyilkosságát, egészen addig a pontig rögzíttetve az eseményeket, amikor is a halállal szembeni összes pszichés és biológiai ellenállását már teljesen elveszítette. Ezt követően a stáb -- az előre megbeszéltek szerint -- “megmenti” az illetőt, aki az általa megrendelt felvételeket átveheti az általa irányított eseményről. A stáb csak asszisztál ehhez.

Kérdéses > Te, ez nagyon durva! És mindegy, milyen módszerrel tesz az illető öngyilkossági kísérletet (ha lehet így fogalmazni)?

Bárki > Szerintem jogilag nem lehet így fogalmazni, de ettől függetlenül, valószínűleg egyáltalán nem mindegy, mi a módszer. Csak egy menet közben fájdalmakat nem okozó, előre biztos halált ígérő, maradandó károsodásokat nem hagyó, kívülről könnyen megszakítható módszer alkalmas ehhez. Nyilván a stáb biztonsága itt ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb is, mint a megrendelőé. Érthető. Nem tudom, a “búcsúcsuklyán” (ahogy mostanában a suicide bag / exit hood nevű alkalmasságot nevezem) kívül van-e még ilyen módszer. Valószínűleg nincs, legfeljebb az igényesebbek hélium helyett nitrogénnel is csinálhatják.

Kérdéses > Elképesztő, miket mondasz. Tízből tizenegyen elképednének ettől.

Bárki > Ráadásul nem mondtam el mindent.

Kérdéses > ?

Bárki > Itt nem csak arról van szó, hogy az ember videóra vetetheti, majd a polcra teheti a saját öngyilkosságát (vagy megoszthatja a Facebook-on). Mert nem is öngyilkosság ez, és nem is a videó itt a lényeg. Több dolog van. Egyrészt az illető kaphat egy olyan tapasztalást, élményt, hogy a búcsúcsuklya használata egyáltalán nem is fáj, nem is okoz semmilyen kellemetlenséget, másrészt az esemény után megtarthatja a felszerelést is, illetve az eseményre való felkészülés közben megszerezheti a konkrét információkat is, hogy milyen palackot, hol és mennyiért kell venni, illetve a felszerelést hogyan kell összeállítani, szállítani, tárolni és üzemeltetni.

Kérdéses > Vagyis az egész után az öngyilkosság egy konkrét, bármikor elérhető, megtapasztalt-kitapasztalt lehetőséggé válik a számára. 

Bárki > Pontosan.

Kérdéses > Akkor ezért mondtad, hogy ez tartósabb, valóságosabb, spirituálisabb, mint például az LSD.

Bárki > Ezért.

Szólj hozzá!

Kérdéses > Elmondod végre, mi ez a “konkrét elképzelés”, amit a múltkor, a nemek közös korlátozottsága kapcsán említettél?

Bárki > Ja. Ez tulajdonképpen egy kezdeményezés, egy szexuál-improvizácós keret, beleértve az improvizációs keret megformálását is (a hely, a kellékek, a díszletek, a sajtóközlemények, a felvezetőszöveg, illetve a kerettörténet megtervezését), ami improvizációs keretben egyrészt a férfiak megtanulhatják annyira kívánatosnak látni/venni és annyira érezni/élvezni egymást, mint amennyire kereten kívül látják/veszik/érzik/élvezik a nőket, másrészt a nők annak függvényében adhatják bele magukat az improvizációba szexuálisan, amilyen mértékben a férfiak az egymás kívánatosságát és élvezetességét a kereten belül már elérték. Ez nem egy egyalkalmas dolog, hanem egy többalkalmas, folyamatos fejlesztés, vagyis keretfejlesztés közösen és önfejlesztés is egyénileg, testi-lelki, érzelmi-értelmi téren.

Kérdéses > Van még valami?

Bárki > Van. Rengeteg minden. Viszont most mennem kell, később mesélek.

Kérdéses > Addig én is gondolkodom.

Szólj hozzá!

Bárki > Emlékszel? Régebben folyton arról beszéltünk, hogy a megoldás mennyire a csajok kezében van, hogy csak a nők tudnának a helyzettel valamit is kezdeni, de nem tudnak, mert a helyzet elsősorban őket korlátozza, és emiatt ez egy farkába harapó kígyó.

Kérdéses > Emlékszem. Tulajdonképpen ez úgy fogalmazódott meg, hogy például a feministák attól várják a nemek egyenlőségét, hogy szeretnék a férfiakat is magukhoz hasonló módon korlátozottá tenni (érzelmileg, erkölcsileg, megítélésben, viselkedésben, gondolkodásban, stb.), miközben a progresszív férfi front meg azt várja, hogy a nők is vegyék magukhoz az egyenlőre még csak férfiaknak járó szabadságjogokat (érzelmileg, erkölcsileg, megítélésben, viselkedésben gondolkodásban, stb.).

Bárki > Na, és képzeld, kiderült, a végén még a feministáknak lesz igazuk. Ugyanis, nem került továbbgondolásra a történet. Csak addig látszottak a dolgok, hogy a feminista törekvések megvalósulásával a férfiak szintén elveszítenék a szabadságaikat, így mindkét nem ugyanolyan korlátozottá válna, ahelyett, hogy mindkét nem egyformán szabaddá válna. Csakhogy a történetnek nem ez a vége, ez csak a kezdete.

Kérdéses > Mi a folytatása?

Bárki > Az, hogy az egyenlő korlátozottság elérése remek alapot adhat egy szabadság felé való közös törekvésnek.

Kérdéses > Van valami konkrét elképzelés?

Bárki > Van, bár én a konkrét és az elképzelés szavakat egyre kevésbé tartom összeegyeztethetőnek. Mindenesetre majd mesélek.

Szólj hozzá!

Bárki > Olvastam a blogodat, a lányról. Én ebben a témában azt tapasztaltam, hogy egész konkrét oka van annak, hogy egyik lány sem fog közeledni. Merthogy fingjuk nincs, hogy kell, viszont van maguk felé elvárás a teljesítésre.

Kérdéses > Mondasz valamit. Ráadásul ez az elvárás az én férfinak tekintettségemből is származik.

Szólj hozzá!

Bárki > Egyszerűen nem értem, miért hazudnak egymásnak az emberek.

Kérdéses > Szerintem azért, mert egyszerre többfelé kell megfelelniük, és ez kényszeríti őket a hazugságokra. Ilyen módon az a hazugság, hogy a többfelé megfelelés elkerülhetetlenül része a világnak.

Bárki > De hiszen része a világnak, méghozzá elkerülhetetlenül.

Kérdéses > Valóban, elkerülhetetlenül része a világnak, de csakis ennek a világnak, egy másik világnak nem feltétlenül.

Bárki > Hol van olyan világ, ahol nem elkerülhetetlen része?

Kérdéses > Mivel világokat feltehetően bárhol lehet csinálni, feltehetően bárhol lehet ilyen világ is.

Bárki > Hogy érted azt, hogy világokat csinálni?

Kérdéses > Világokat, minden jel szerint, ugyanúgy lehet csinálni, mint ahogyan családot, otthont, vállalkozást, kultuszt satöbbi. Nem hinném, hogy egy világot bonyolultabb lenne létrehozni és fenntartani ezeknél.

Bárki > Na, de mégis hogyan?

Kérdéses > Egy családalapítást, egy otthonteremtést sem könnyű elmondani, de szerintem fogok majd mesélni róla. Voltak izgalmas, értelmes beszélgetéseim erről.

Szólj hozzá!

Kérdéses > Tegnap este átmentem ahhoz a lányhoz, akiről mondtam, hogy szerintem simán ki tudna lépni a nőnek tekintettségéből, mert van benne valami eredendően autisztikus, érzelmileg/értelmileg nincs teljesen beidegzítve, mondhatni, csak hézagosan szocializált.

Bárki > Ja, emlékszem. És mi volt?

Kérdéses > Nem tudott kilépni. Túlfantáziáltam a dolgot.

Bárki > ...

Kérdéses > Az volt, hogy ő sem volt képes a jelenlétem adta lehetőségekkel élni. Mint mások, ő sem tudott mit kezdeni velem. A puszta nyitottságom neki sem volt elég, őt is nekem kellett volna akarni, ő is a férfit várta tőlem. Hát így jártunk. Hányszor végigcsináltam már ezt...

Bárki > Mégis, mit vársz?

Kérdéses > Nem várok semmit, csak a lehetőségektől nem akarok megfosztani senkit. Ezért megyek bele ezekbe a helyzetekbe.

Bárki > ...

Kérdéses > Egy kicsit azért meg mert ölelgetni, illetve próbált jobban megszagolgatni is, de ehhez már nem volt elég bátor, és elmismásolta közben a dolgot. Aztán éjfél után eljöttem tőle, mert láttam, hogy többet csinálni velem már nem mer, illetve egy idő után már nem is akart, mert elálmosodott. És közben pedig rohadt hideg volt a lakásában, plusz végig a hideg falhoz szorított alvás közben.

Bárki > Fogsz még hozzá menni?

Kérdéses > Most úgy voltam nála, hogy én mondtam neki, hogy átmennék. Következő alkalommal már csak úgy mennék át, ha ő hívna engem, méghozzá mindkettőnk szemében félreérthetetlenül felvállalva, hogy ő az, aki szeretné, ha átmennék hozzá, és nem én. Minimum ilyen szinten fel kellene adnia a nőnek tekintettségét, hogy megint nála lehessek.

Bárki > Miért? Miért kell, hogy felvállalja, hogy ő szeretné, hogy átmenj hozzá?

Kérdéses > Ha megint én mondanám, hogy átmennék, akkor azt hihetné, hogy akarok tőle valamit.

Bárki > Te mindig ilyen passzív vagy a nőkkel?

Kérdéses > Nem, nem vagyok passzív, csak nem vagyok hajlandó ezekben a táncokban a vezető szerepét felvállalni. Semmilyen szinten, soha és senkivel.

Bárki > Miért nem?

Kérdéses > Mert nem értek egyet azzal, hogy a szexualitás tárgya a női test legyen. Szerintem a szexualitás tárgya a nemi izgalom kellene, hogy legyen, méghozzá azért, hogy elkerüljük az erőszakhoz vezető tévedéseket.

Bárki > Bevallom, ebből nem sokat értek.

Kérdéses > Most fáradt vagyok, elmagyarázom legközelebb.

Szólj hozzá!

Bárki > Szerintem a boldogság nem önmagunkban keresendő, nem is másokban, hanem a közöttünk lévő térben.

Kérdéses > Ezt hogy érted?

Bárki > Mondok egy példát, oké?

Kérdéses > Nézzük meg mi lesz! :)

Bárki > Olvastam a Jékánákról (egy venezuelai népről), akiknél például a felnőttek soha nem kérdezik meg a gyerekeket arról, hogy mit szeretnének. Soha nem kérdezik meg őket, hogy mit szeretnének enni, mit szeretnének csinálni, vagy más dolgokban épp mik esnének jól nekik. A felnőttek egyszerűen csak megadják a gyerekeknek azt, amire ők, felnőttek gondolnak, és kész. És tudod miért nem kérdezik meg őket?

Kérdéses > No, miért?

Bárki > Mert akkor a gyerekek azt hihetnék, hogy a felnőttek nem érzik őket. De, mivel a felnőttek nem kérdeznek tőlük semmit, a gyerekek nem veszítik el a bizalmukat a felnőttekben. És ez nagyon jó érzés mindenkinek, és mindenki ezzel az érzéssel válik felnőtté is.

Kérdéses > Mondasz valamit.

Bárki > Szerintem is.

Kérdéses > Na jó, de ettől függetlenül, hogy jön ez ide. Hogy jön ez ahhoz a gondolathoz, hogy a boldogságot nem belül kell keresni, hanem az emberek közötti térben?

Bárki > Úgy, hogy szerintem a boldogság- vagy boldogtalanságérzést pont ezek a dolgok okozzák. Nem belülről jönnek, nem is másokból, hanem az emberek közötti kölcsönhatásokból: a közös viselkedésből, a közös hiedelmekből, a közös konstrukciókból, a közös szokásokból, stb..

Kérdéses > És mit lehet kezdeni ezzel a feltételezéssel.

Bárki > Például szem előtt lehet tartani, amikor boldogságot, vagy a boldogság lehetőségeit keressük.

Kérdéses > Viszont, mi itt élünk, nem egy venezuelai őserdőben.

Bárki > Persze. Senkinek nem javaslom, hogy a gyerekeivel otthon jékána indiánosdit játsszon. Ebben a világban a gyerekeknek meg kell tanulniuk felfedezni és kifejezni önmagukat, az igényeiket, a vágyaikat, hogy megfelelő tagjai lehessenek a társadalomnak.

Kérdéses > Akkor mi a megoldás?

Bárki > Nem biztos, hogy van megoldás, de van itt pár sor, amit a fent linkelt cikkből szívesen kiemelnék:

...

Részlet a http://jand.info/2010/02/az-elveszett-boldogsag-nyomaban/ c. cikkből:

Egy kisgyermek, akinek még kevés saját élettapasztalata van, egy olyan felnőtt társaságában érzi jól magát, aki határozottan tudja, hogy mi a jó neki is, így ezt a határozottság- és biztonságérzetet könnyen átveheti. Azonban, amikor egy szülő a két-három éves gyermeke kedvében próbálva járni, akárcsak olyan egyszerű kérdést tesz fel, hogy „Mit szeretnél enni?”, egyfajta rövidzárlat keletkezik. A gyermek kérdően néz a szülőre, hogy megtudja, mi a jó neki, de a határozottság helyett szintén csak kérdő tekintetet lát. A bizonyosságérzet hiányában elkezd mindenre „nem”-mel válaszolni, és ahogy nő a bizonytalanság a szülőben is, egyre hangosabban.

Az érzelmek felismerésének, és lemásolásának képessége a jekánáknál még felnőtt korban is egészen érzékeny maradt. Ez egy olyan szintű empatikus kapcsolatot teremt, ami számunkra szinte teljesen idegen. Jean egy története ezt jól illusztrálja.

A jekánáknál kisebb orvosi tevékenységet is ellátott, voltak kötszerei. Ritkán kellett elővennie ezeket, de néha történtek balesetek. Egyszer egy fiú ment hozzá, egy csúnya sebbel a hasán. Jean kérdezte, hogy mi történt, és a fiú teljes nyugalommal mondta, hogy nyílvessző. Jean visszakérdezett: „A tiéd?”, és a fiú ugyanilyen nyugalommal válaszolt: „Katawehu”, megnevezve a bátyját. Miközben ellátta a sebet, megjelentek a fiú társai, akikkel korábban a folyó mellett íjászatot gyakoroltak. Az idősebb testvéren nyoma se látszott a bűntudatnak, ugyanúgy, ahogy a sebesült fiú se mutatott szemernyi neheztelést se. Mindkettőjük számára teljesen természetes volt, hogy nem akarnának ártani egymásnak, így a sérülés csak egy szimpla baleset, ami miatt senki se lehet hibás. Közben a fiúk anyja is megérkezett, és érdeklődve kérdezte Jeantől, hogy mi történt. Jean elmondta neki, hogy az idősebb fia egy nyilat lőtt az öccsébe. A nő halkan és nyugodtan csak ennyit kérdezett: „Tényleg?”. Miután Jean a sebet bekötözte, a sérült fiú vidáman ment vissza játszani társai közé.

Egy zárt közösségben, ahol az érzelmek természetes másolása nagyon erős, mindenki közös érdeke, hogy ne legyen magányos vagy szomorú ember. Ezért létezik például a jekánáknál az a gyakorlat, hogy még a középkorú felnőtt embereket is, akiknek meghalnak a szülei, idősebb rokonai örökbe fogadják. Azonban nem létezik olyan fogalmuk, hogy „az én gyerekem”, sőt, emberek közti semmilyen tulajdon kapcsolat nincs a nyelvükben. Nincsenek tabuik arra vonatkozóan, hogy bárki ne foglalkozhatna „más gyerekével”.

...

Szólj hozzá! · 1 trackback

süti beállítások módosítása