Kérdéses Alapítvány

Bárki > Tudod mi jutott eszembe?

Kérdéses > Mi?

Bárki > A csoportos öröm átérzéséről szóló öröm. Ami a páros és egyéni örömök átérzéséről nem szól, de egy újfajta, illetve teljesen elfeledett öröm átérzéséről igen.

Kérdéses > Nem tudok reagálni.

Bárki > Hadd mondjam el, mit gondolok a kommunikációról.

Kérdéses > Nosza!

Bárki > Persze, minden kommunikáció, most mégis, kiindulási alapnak a verbális kommunikációra gondolok. Mert a szavak csak a kommunikáció nagyon kis részét jelentik, a közlendő nagyobbik „felét” (olyat is hallottam, hogy a 95 százalékát) a nem-verbális kifejeződések teszik ki.

Kérdéses > És mit szeretnél elmondani?

Bárki > Van egy vágy az én életemben szereplő emberekben, ami arról szól, hogy körülöttem élők legtöbben nem szeretik, ha a saját, külön világuk agyszüleményének tekintik azt, amit gondolnak, illetve mondanak.

Kérdéses > Én sem szeretem.

Bárki > Ugyanakkor van egy ellentmondás. Mégpedig az, hogy ugyanezek az emberek azt sem szeretik, ha nincsenek saját, önálló világgal rendelkező egyénként kezelve.

Kérdéses > Igen, ez ellentmond. De mit lehet ezzel csinálni?

Bárki > Én arra gondoltam, hogy csinálhatnánk olyan helyzeteket, kommunikációs improvizációkat, amikben bárki bármit mond, azt megpróbáljuk nem az illető saját véleményének tekinteni, hanem a környezet benne összeadódó véleményének. Az egyéni különbségeket csak a környezeteink különbségeiként vennénk (pl. „csak azért téved, mert különböző környezetekben élünk” hozzáállással). És, ezek a beszélgetések, vagy ahogy az előbb mondtam, improvizációk, szólhatnának akár egy-egy előre megadott témáról is. Például egy cikkről, videóról, blogbejegyzésről, dialógusról, akármi. 

Kérdéses > Hogyan nézne ki egy ilyen beszélgetés?

Bárki > Pontosan nem tudom, lehetne róla ötletelni.

Kérdéses > Gondolom, neked már vannak ötleteid.

Bárki > Persze. Sokat gondolkoztam ezen. Az egyik ilyen ötlet, hogy minden résztvevő aktívan (minden másodpercben) jelezné az improvizáció alatt, amikor épp úgy érzi, hogy amit mondott, azt a többiek (az improvizációban résztvevők) egy benne összeadódó véleménynek tekintették, és nem a sajátjának.

Kérdéses > Ez hogyan történne? Úgy értem, hogy az aktívan jelzés.

Bárki > Esetleg úgy, hogy kissé felemelve kellene tartani egy tárgyat, mintegy zászlót, mindaddig, amíg az illető érzi, hogy a többiek megfelelően improvizálnak felé és vele.

Kérdéses > Más ötlet?

Bárki > Vannak, de azok még túl homályosak. Illetve az a beszélgetés is vonatkozó lehet, ami a blogon a kommunikációról szólt. Fogok szólni, ha hallok új ötleteket, vagy a homályos elképzeléseim jobban kivehetőkké válnak.

Kérdéses > Mindenképp!

Bárki > Mi van veled?

Kérdéses > Vagy 2 hete nem írtam a blogra. Sok minden történik.

Bárki> Mik, például?

Kérdéses > Például rájöttem, hogy eddig csak részleteiben világítottam meg a dolgot, mindig csak azt mondtam el, hogy mi és kábé hogyan történhetne kellemesebben az emberek közötti, külön-külön részinterakciókban: a születésben, a halálban, az érzékieskedésben, a kommunikációban, a felnövekvésben, stb.. De az egészet, egyben, még nem világítottam meg.

Bárki > És hogyan világítanád meg?

Kérdéses > Hát úgy, hogy életünk egy játék (az előbb említett, különböző részei együtt adják ki az egészet), és ezzel lehet játszani mást is.

Bárki > Mit?

Kérdéses > Mondjuk olyan játékot, melyet a játékosok, a játék során, csak pillanatokra érezhetnek rossznak. Nem a boldogság lenne benne pillanatnyi, hanem a boldogtalanság.

Bárki > Akkor a megvilágítás mi?

Kérdéses > Az, hogy az életet lehet játéknak tekinteni, amiben az ember élete végéig egy jó játékot is játszhat! Tulajdonképpen erről beszélek. Rögtön utána pedig azt mondom, hogy hétmilliárd emberrel ez nem megy. Ez nyolcvan-kilencven-száz emberrel mehetne maximum, ha érdekel minket a kulturális nem-beleavatkozás, mint téma. Pár hektár kell csak ehhez, plusz némi kulturális és környezeti klimatizálás, meg nemzetközi lobbi. Ez a megvilágítás.

Bárki > És miből élnének meg?

Kérdéses > Nem tudom. Ezermillió dologból. Első körben a kulturális nem-beleavatkozás hatásának a vizsgálata egy Dunbar számot figyelembe véve elkülönülő csoporton, szerintem, mint érdekesség, simán megfinanszírozná az első pár ilyen helyet a világon. Önkéntes szereplőkkel, az eredeti élőhelyünknek megfelelő, édeni ellátással.

Bárki > De hogyan tovább? Mi lenne, ha elkezdene sok ember számára vonzó lehetőségnek kínálkozni az élet egy kulturálisan békén hagyott édenben?

Kérdéses > Akkor ez az energia további édeneket finanszírozna. Vagy ha nem (mert például unalmas, vagy mert társadalmi feszültségekhez vezet), megy a levesbe. Vagy környezetvédelmi, őstörténeti, tudományos, vallási üggyé is válhatnak, mint emberkertek, vagy egészségügyivé, mint relaxációs helyek, és finanszírozná ezeket tulajdonképpen az állam és bárki. De lehet, hogy alternatív szülő- és/vagy nyugdíjas-otthonokként üzemelnének, adományokból és állami pénzekből. Esetleg spirituális, rekreációs helyek lennének.

Bárki > Még így is túl távlati.

Kérdéses > Azt képzeld, nekem mekkora kétségeim vannak ezekkel kapcsolatban! Ezért is osztom meg ennek a felelősségét a támogatókkal. Én felöltöm magamra a témát, de ha megszűnik a téma támogatottsága, én felmondok az „alapítványnak”.

Bárki > Mennyi támogatást kapott eddig?

Kérdéses > Indulás óta nagyjából 300 ezer forintot (a nagy részét készpénzben, és pár tízezer forintot az Indiegogo-n keresztül. De ezekről még mindig gondolhatom, hogy esetleg a búrám kapta, nem pedig a téma. Mostantól láthatom úgy, hogy nagy eséllyel már csak a témára érkeznének támogatások.

Bárki > Mi lesz, ha megszűnik a téma támogatottsága?

Kérdéses > Ha mostantól megszűnne, akkor 1-2 hónapig még mindenestül megvan a megélhetésem, és ennyi időt őrültnek érezve magam is kibírok. Utána viszont jeleznék, hogy a felmondással már csak 1-2 hetet várhatok.

Bárki > Te mit jósolsz?

Kérdéses > Vannak napok amikor így gondolom, vannak napok, amikor úgy.

Bárki > Akkor ne gondoljunk semmire.

Kérdéses > Szívesen élnék gondolkodás nélkül. Ezért is vetettem fel az édeni békében hagyatottságot, mint lehetőséget erre.

Bárki > Én, konkrétan, a meditálásra gondoltam.

Kérdéses > Érzékeltem. :))

Kérdéses > Rég láttuk egymást! Mi a helyzet a közösség fronton?

Bárki > Mire gondolsz?

Kérdéses > Ha jól emlékszem, mikor utoljára láttuk egymást, egy kommunaszerűségben (commune) laktál, és egy olyat is hallottam, hogy tavaly nyáron, vagy tavaly előtt nyáron egy európai kommunalátogató körútra készültél. Talán bringával mentetek volna?

Bárki > Ja, igen. Laktam pár helyen, ahol komolyabb együttélési kezdeményezéseket láttam, de nyáron nem mentünk sehova. Ha arra gondolsz, követtem pár közösséget az elmúlt években, spirituális, politikai, gazdálkodási, ökológiai alapokban gondolkodókat. Ráment egy kis időm.

Kérdéses > Milyenek voltak ezek? Ha jól emlékszem, ahol találkoztunk, az egy foglalt ház (squat) volt, jobban mondva egy kertesház, a HÉV vonalán. Ti kommunának neveztétek, de alig voltatok páran.

Bárki > Igen, az egy akkor már fél éve széthullóban lévő kezdeményezés maradványa volt. Azóta eltelt egy kis idő, és én is másfelé mentem. A legkomolyabb próbálkozás, amivel találkoztam, az mozgalmi alapokra szerveződött. Anarchista, antikapitalista, feminista, poliamorista fiatalok töredezett társasága, de még ők nyomták a legkomolyabban.

Kérdéses > És az együttélés, mint téma, továbbra is szívügyed?

Bárki > Naná! Jobban, mint valaha.

Kérdéses > Akkor még egyszer kérdezem, :)) mi a helyzet közösség fronton?

Bárki > Ja, már értelek! Hát történt 1-2 dolog. Egyrészt kiszorultam a konkrét cselekvésekből, 2 éve gyakorlatilag filozófiával foglalkozom (a témához kapcsolódóan). És van pár dolog, amit ma nagyon másképp gondolok.

Kérdéses > Na, ezekre kíváncsi vagyok.

Bárki > Azóta rájöttem, az emberek nem egy közösségben szeretnének élni másokkal, hanem egymással azonos világban, és ezt egy hatalmas rájövésnek érzem.

Kérdéses > Hogy érted, hogy egymással azonos világban?

Bárki > A közösség fogalma nagyon tág. Egy facebook-közösség is közösség, és közösségnek számítanak a szabadidős klubok is, meg persze a füsseniek is, akikről már volt szó a kérdéses oldalon.

Kérdéses > De hogy jön ez a „másokkal azonos világ” rájövéshez?

Bárki > Hát úgy, hogy rájöttem, az emberek közösségbe tartozását, a közösségbe tartozás összetettségét, mélységét, sikerességét, tartósságát nem képes visszaadni a közösség szó, vagy a jó/rossz/erős közösség, mint kifejezés. És rájöttem, valójában nem is közösségbe tartozást keresnek az emberek, hanem világnézeti azonosságot. Úgy értem, világnézeti azonosságok másokkal. És, ha így nézem, akkor ennek már van egy végpontja, méghozzá a százszázalékos világnézeti azonosság (úgy értem, az adott csoport minden tagjával közös azonosság).

Kérdéses > Ilyen nem létezik.

Bárki > Valóban, ilyen nem létezik, de feltehetően létezett valamikor.

Kérdéses > Hol, mikor?

Bárki > Nekem nagyon megtetszett az a tudományos feltételezés, amiről tudtommal Csányi Vilmos is ír, hogy volt idő, amikor az ember 60-80-100 fős csoportokban, egymástól teljesen elszigetelt világokban élt, melyekben a szocializáció tökéletes, úgymond 100 százalékos volt. Ezekben a csoportokban egymással teljesen azonos világnézetű egyedek éltek. Különbözőek voltak, de a különbözőségükkel mindannyian ugyan abban a világban vettek részt.

Kérdéses > És ez mikor volt?

Bárki > Talán 50 vagy 100 ezer éve.

Kérdéses > Na jó, de ez miért érdekes?

Bárki > Hát azért, mert ez nagyjából mindent átírt nálam a közösségteremtés témakörében. Ez után már nem úgy láttam, hogy a világban az emberek közösségekbe nem tudnak tömörülni, hanem azt láttam, hogy a közösségek elhatárolódni nem tudnak a nagyvilágtól kellőképpen.

Kérdéses > Miért kellene a világtól lehatárolódni?

Bárki > Egyáltalán nem kell, viszont jelenleg nem is megengedett. Ha megengedett lenne, akkor azt mondanám, hogy oké, innentől mindenki maga választhatja meg, hogy másokkal milyen mértékű világnézeti azonosságban akar élni: teljes azonosságban (mondhatni „egységben”), vagy majdnem teljes töredezettségben (mondjuk úgy, hogy „individuálisságban”).

Kérdéses > És azt gondolod, hogy a világtól való elhatárolódás mértéke szabja meg a csoport világnézeti azonosságát?

Bárki > Világnézeti koherenciáját.

Kérdéses > Jó, mondjuk így: világnézeti koherenciáját.

Bárki > Igen. Ezt akkor gondoltam először, vagy nemsokkal azután, amikor találkoztam a Dunbar számmal (Dunbar's number). Ez, leegyszerűsítve, az a szám, ahány embert az agyunkkal képesek vagyunk úgy ismerni/megismerni, hogy ezen ismerőseink másokhoz fűződő kapcsolatát is követni tudjuk. Tulajdonképpen a közeli ismerőseink számának egy határát jelenti, amit a természetes kiválasztódásunk utolsó szakaszában megjelent neocortex az agyunkban kezelni tud.

Kérdéses > És ez mit jelent?

Bárki > Ez nekem azt jelentette, hogy a homo sapiens feltehetően nem teljesen alkalmas arra, hogy egy Dunbar számnál nagyobb méretű világban éljen. Illetve alkalmas erre, de ebben az esetben számolnia kell egyfajta – én úgy mondanám – kollektív tudathasadással. A Dunbar szám egyébként 150 fő (vagyis 80 és 240 fő között mozog, és egyedenként eltérő). Ez pedig nagyjából az a szám, amit feltételeznek, hogy a homo sapiens az eredeti élőhelyén (az „édenben”) ekkora méretű csoportokban élhetett.

Kérdéses > És akkor ezek után hovatovább „közösség fronton”? :))

Bárki > Nálam már nem az együttélés összehozása a cél, hanem az együttélések izolálásának megteremtése, megteremthetősége. Úgy értem, a Nagyvilágtól való elszigetelődésük megteremthetősége.

Kérdéses > Szerinted az emberek szívesen élnének olyan közösségekben, amik el vannak szigetelve a nagyvilágtól?

Bárki > Te most bizonyára arra gondolsz, hogy egy ilyen közösségből senki sem jöhetne ki, vagy valami ilyesmi. Jól gondolom?

Kérdéses > Nekem az elszigetelődés szó ezt jelenti.

Bárki > Én egy olyan elszigetelődésre gondoltam, ami a tengeralattjáró lényegét is adja, vagy a búvárruháét. De ez az elszigetelődés nem azt jelenti, hogy a tengeralattjáró legénysége vagy egy búvár az elszigeteltségből nem tud kijönni. Ez csak elszigetelődés, és nem jelent többet.

Kérdéses > Lehet, hogy ez a téma még érdekelne.

Bárki > Innentől már én sem szívesen mennék bele most a folytatásba, mert kissé elfáradtam, ez meg egy komplett univerzum, amit innentől mondanék.

Kérdéses > Oké, függesszük fel a témát.

Bárki > Rendben.

Kérdéses > Miről beszélgessünk? Beszélgessünk a szexről?

Bárki > Igen.

Kérdéses > Mi az első dolog, ami eszedbe jut erről?

Bárki > Egyrészt az öröm, másrészt az, hogy a szex egy morális szólamokkal megterhelt, megbetegített téma.

Kérdéses > Ezzel teljesen egyetértek, és azt hiszem, sokan mások is. Most azt érzem, arra gondolsz, ha el tudnál mondani dolgokat a szexről, ha jól rá tudnál világítani erre-arra, akkor ez segítene. És vegyük figyelembe, hogy sokan sokféle dolgot felfedtek már a szexről, de a változás így, csak apró lépésekben halad.

Bárki > Te milyen változást szeretnél?

Kérdéses > Gyökeres változást. Olyan változást, mely után a szexualitásunkat össze sem lehet hasonlítani a mai állapotokkal. Fordulatot szeretnék.

Bárki > Én is.

Kérdéses > Szerinted, ha az emberekkel meg tudnád osztani az információidat a témában (pl. könyvben vagy blogon), akkor ez gyökeres változást okozna?

Bárki > Hozzájárulna ahhoz.

Kérdéses > És szerinted a gyökeres változás mikor következne be? Mennyit kell még erre várni?

Bárki > Nem tudom. A változás most is történik. Talán pár száz év.

Kérdéses > Nem élek ennyi ideig, de ezzel most jól félre is söpörtelek. Ilyenkor utálom magam, ha a „magam”, mint fogalom létezik egyáltalán.

Bárki > Végre eszembe jutott, mivel lehet rávilágítani a csere összeomlásának lehetőségére.

Kérdéses > Most arról beszélsz, hogy mindenki csak a pénz összeomlásától tart, és ennél általánosabb dologtól nem?

Bárki > Igen, de erről már sokszor beszéltünk. Cserélni csak bizalmi alapon lehet, vagyis a felek között kell lennie valamilyen erkölcsi kapocsnak. Persze áruval ez egy kicsit könnyebb, de szolgáltatások cseréjéhez már igen sok közös erkölcsi alap kell.

Kérdéses > És mi jutott eszedbe?

Bárki > Az előleg.

Kérdéses > Vagyis?

Bárki > Vagyis a bizalmatlanságot milyen jól jelzi, ha valaki előleget kér.

Kérdéses > Még mindig nem értem.

Bárki > Egy csomószor nem tudtam elmondani társaságban, hogy hogyan érdemes elképzelni a csere intézményének összeomlását. És ez az összeomlás úgy néz ki, hogy a cserét tervező felek mindegyike előleget kér a másiktól.

Kérdéses > Áhh. Szóval egy széthullott világban a bizalmatlanság olyan méreteket ölthet, hogy mindenki előleget akar majd.

Bárki > Mindenki előleget akar, és előleget fizetni senki nem szeretne. Így kell elképzelni.

Kérdéses > Nem rossz. Egyébként a bonobók sem tudnak cserélni. Sehogyan sem lehet őket a barterre (árucserére) rábeszélni. Hiába olyan intelligensek, hiába képesek ennél ezerszer komplexebb szociális cselekvésekre, a csere számukra egy teljesen felfoghatatlan dolog. Egyszerűen nem lehet őket meggyőzni, hogy adjanak egy darab banánt egy egész fürt banánért cserébe. Hiába járnának jól, fel nem foghatják ezt az egészet.

Bárki > Igen, mert ez közös világnézetet is igényel. És talán nincs világnézetük ehhez.

Kérdéses > De kipróbálnám ezt!

Bárki > Nyakunkon a világvége, lehet, hogy nemsokára mindnyájan kipróbálhatjuk ezt. :)

Bárki > Tudod, van valami, amit a gyerekek előtt mindenképp titkolni kell.

Kérdéses > Éspedig?

Bárki > Hát azt, hogy mi, felnőttek mennyire kényszerpályán mozgunk, mennyire nem tehetünk semmit.

Kérdéses > Kényszerpályán mozgunk, és ezt titkolni kell?

Bárki > Igen.

Kérdéses > Mondanál egy példát?

Bárki > Mondjuk reggel van, és időre kell menni az óvodába, vagy inkább a munkahelyre, és épp késésben vagyunk. Na, ilyenkor egy csomó mindent mondunk a gyerekeknek, csak azt az infót nem adjuk át, ami által teljesen érthetővé tehetnénk számukra a helyzetet.

Kérdéses > Mi által tehetnénk érthetővé a helyzetet?

Bárki > Most képzelj el a gyerekek helyett egy másik kultúrából jött felnőtt embert, akit szintén időre el kell magunkkal vinnünk valahová, és szintén késésben vagyunk. Mondjuk egy busmant, vagy egy ausztrál bennszülöttet. Neki mit mondanál?

Kérdéses > Ezt hogy érted?

Bárki > Konkrétan, neki mit mondanál? Találj ki valamit! De vedd figyelembe, hogy ez egy másik világból jött ember, aki nem érti, hogy mi az a munkahely, hogy mi az a beosztás, hogy mi az a főnök, hogy mi a pénz, hogy mi a megélhetés. Ezeket egy óvodás sem nagyon érti. Szóval mit mondanál ennek az embernek, hogy siessen?

Kérdéses > Megpróbálnám elmondani neki, hogy nagyon nagy bajba kerülök (sőt, ha rám is lenne bízva az illető, akkor kerülünk), ha nem indulunk el időben.

Bárki > És mit mondanál neki, hogy mi ez a „nagyon nagy baj”? Még egyszer mondom, ez az ember nem tudna többet egy óvodásnál a kultúránkról.

Kérdéses > Azt mondanám neki, hogy egy olyan dolog történne, ami miatt sírnék.

Bárki > Na jó, nem tudlak rávezetni. Szerintem az van, hogy egy ausztrál bennszülött úgy érthetné meg a dolgot, ha azt mondanád, hogy büntetésből kirekesztést kapnál, egy bizonyos fokú nemszeretést.

Kérdéses > Végül is... De miért érdekes ez?

Bárki > Mert a dolgoknak ezt az oldalát a gyermekek előtt sűrűn titkoljuk.

Kérdéses > Miért kellene ilyesmivel riogatni őket?

Bárki > Nem azt mondom, hogy riogatni kellene őket, hanem azt, hogy a gyermekek előtt a saját szülői helyzetünket csak a legritkább esetben fedjük fel, ugyanakkor ezt a nemszeretést, ezt a kirekesztést majdnem mindig közvetítjük feléjük, ha nem készülnek el időben.

Kérdéses > Most arra gondolsz, hogy a gyerekek sokszor úgy érzékelhetik, hogy ez a „nemszeretés” ott helyben keletkezik, a reggeli oviba készülődés, vagy más, hasonló szituációkban?

Bárki > Tulajdonképpen igen. Kedves gyermekmeséket és mindenféle pozitív fedőtörténeteket mutatunk nekik a világról, a családon belül megjelenő nemszeretésekről pedig nem mondjuk el nekik, hogy ez tulajdonképpen a külvilág hatása csak. Nem mondjuk el nekik, hogy ha a külvilágból nem jönnének ezek a fenyegetések, akkor családon belül sem lenne jelen a nemszeretés.

Kérdéses > Vagyis, ha jól fordítom, sokszor van, hogy falazunk a társadalomnak, még a saját gyermekünkkel szemben is.

Bárki > Egész jó fordítás.

Kérdéses > Örülök.

Kérdéses > Azt hiszem, elég sokat beszéltem már emberekkel az alapítványról. Szerinted mit lehetett ebből megérteni?

Bárki > Minden beszélgetésen nem voltam jelen.

Kérdéses > Te mit értettél meg?

Bárki > Hogy olyan lehetőségeket látsz, amik miatt a most adottak már nem érdekesek neked.

Kérdéses > Mármint milyen lehetőségek nem adottak?

Bárki > A küzdelem nélküli lét lehetőségei. Persze igazad van, adottak, hiszen pont ezekről írsz. Akkor viszont nem értem.

Kérdéses > Hát az van, hogy elfáradtam, ráadásul gyanús, hogy megőrültem. Akkor ez nem ment át?

Bárki > De, ezeket mindenkinek mondod.

Kérdéses > A blogot ezért hoztam létre, hogy elmondhassam ezeket. De az alapítvány már nem erről szól. Sőt, egyáltalán nem erről.

Bárki > Én is egy motiváló dolognak látom, nem egy fáradt és őrült ember búcsúlevelének.

Kérdéses > Lehet, hogy búcsúlevéllé válik.

Bárki > Persze, lehet.

Kérdéses > És a motiváló jellege szerinted miben látszik?

Bárki > A keretteremtés lehetőségeit nyomatod. Azt állítod, hogy keretekben akár világokat is létre lehet hozni. Egész konkrétan, te elmész a paradicsomi körülményekig és az angyali viselkedésig.

Kérdéses > Ezért szoktam mondani, hogy nem csak világok létrehozásáról van szó, hanem a jelenlegi világunkhoz képest összemérhetetlenül más világok létrehozásáról.

Bárki > Oké, összemérhetetlenül más világokról.

Kérdéses > És nem mondanám, hogy ezt a keret témát én „nyomatom”. Inkább ki szeretném deríteni, hogy tényleg megőrültem-e. Nem azt állítom, hogy keretekben összemérhetetlenül más világokat lehet csinálni, hiszen ezt senki nem próbálta ki, hanem azt állítom, hogy ezeknek a kereteknek a megteremthetőségét túl reálisnak látom.

Bárki > És mi lenne, ha nem csak papolnál ezekről, hanem elkezdenél ilyen kereteket csinálni.

Kérdéses > Nem fogok egy olyan dolog élére állni, amit feltehetően egy őrült elme talált ki.

Bárki > De miből gondolod, hogy megőrültél.

Kérdéses > Van 1-2 erre utaló jel.

Bárki > És mik ezek?

Kérdéses > Az egyik, amit már mondtam, hogy ezeket a kereteket viszonylag könnyűszerrel megalkothatónak látom, a másik pedig, hogy ennek ellenére senkit sem látok foglalkozni a dologgal.

Bárki > Ezért mondom, hogy ezzel neked kellene foglalkozni.

Kérdéses > Van ezzel egy kis probléma.

Bárki > Éspedig?

Kérdéses > Ez a keretteremtősdi/világteremtősdi túl messzire mutat. Olyan messzire, hogy én magam sem csatlakoznék semmilyen kezdeményezéshez, ami ezen a téren bármiféle hierarchiát mutat. Ha egy ilyen dolog önszerveződő, akkor oké, de ha mondjuk egy vezéralakot látok benne, esetleg egy karakteres alapítót, én ezt messziről elkerülném.

Bárki > Akkor ki fog ilyeneket csinálni?

Kérdéses > Ezeket nem kezdheti el, nem vállalhatja fel egyetlen egy ember. Nekem már az is sok, hogy úgy érzem, kereteket ilyen célra létrehozni rajtam kívül másnak eszébe sem jut. Ez kész őrület részemről. Ezek túl messzire mutató dolgok, számomra mégis túl reálisnak látszanak. Ezeket csak több ember, együtt, közösen kezdheti el, ráadásul csak a társadalommal egyetértésben.

Bárki > Egyébként az másoknak sem világos, hogy ezeket a kereteket pontosan hogyan látod megvalósíthatónak.

Kérdéses > Pedig a blogbejegyzéseim jórészt erről szólnak.

Bárki > Miért nem egy könyvet írsz?

Kérdéses > Másképp írni nem tudok, csak így.

Bárki > Ha jobban belegondolok, intimitás kettesben nem is létezik.

Kérdéses > Ez kifejtenéd?

Bárki > Arra gondolok, hogy igazából sohasem lehetünk a partnereinkkel kettesben. Hiába zárkózunk be valakivel egy szobába, az együttlét akkor is mások színe előtt történik majd.

Kérdéses > Mert kitudódik?

Bárki > Inkább betudódik, ha már ezt használtad.

Kérdéses > Betudódik?

Bárki > Igen, bár ez nem a legjobb szó erre. Egyszerűen az van, hogy nem láthatunk bele egymás fejébe, és egymás előtt felfedni magunkat sem tudjuk tökéletesen.

Kérdéses > És ez mit jelent?

Bárki > Azt, hogy a viselkedésünkben mindig kénytelenek vagyunk az egymásról kialakult és folyamatosan alakuló feltételezéseinkre támaszkodni. És ezeket a feltételezéseinket pedig onnan vehetjük, hogy például az adott partnerünket milyen környezetben látjuk férfiként vagy nőként érvényesülni, vagy ugyanez a környezet a személyünkben milyen partnert gondolhat jónak az illető mellé, satöbbi, satöbbi. Tehát a feltételezéseinket a közös környezetünk tükréből nézhetjük ki.

Kérdéses > De egymás megismerése által egyre kevésbé kell ezekre a feltételezéseinkre hagyatkozni.

Bárki > Igaz, de mivel sohasem ismerhetjük meg egymást tökéletesen (mint mondtam, sem belelátni egymás fejébe nem tudunk, sem magunkat százszázalékosan kimutatni nem tudjuk), azt a bizonyos hálószobaajtót sohasem csukhatjuk be teljesen. A feltételezések szükségessége miatt kell nyitva hagynunk (nyilván képletesen értem).

Kérdéses > Ja, így oké. De miért hoztad ezt föl?

Bárki > Mert azt gyanítom, hogy ha az intimitásban valamit igazán változtatni akarunk, akkor azt csak a partnereinkkel közös, társadalmi környezetünkkel együtt tehetjük meg. Mert a hálószobaajtót sohasem zárhatjuk be teljesen.

Kérdéses > Értem.

Bárki > Teljesen felizgult nővel tulajdonképpen még sohasem voltam.

Kérdéses > Hogy-hogy?

Bárki > Rájöttem, hogy ha az ismerőseim (most majdnem azt mondtam, hogy a férfi ismerőseim körében, de igazából a női ismerőseim körében ugyanúgy), szóval ha az ismerőseim körében megkérdezném, hogy melyik nőt látják felizgultabbnak, azt aki az adott pillanatban csak egy férfi erekciójára nyitott, vagy azt, aki az adott pillanatban szinte az összes férfi erekciójára nyitott, akkor nagyjából mindenki azt válaszolná, hogy az utóbbit. És ezt ellenőriztem is, egy csomó embert megkérdeztem, és valóban.

Kérdéses > Most arra gondolsz, hogy soha nem voltál úgy nővel, hogy közben több férfi közül is választhatott volna?

Bárki > Ez is igaz, de most nem erre gondoltam.

Kérdéses > Hanem?

Bárki > Arra, hogy tegyük fel, van egy adott nő, akivel épp szexelek, és mondjuk már nagyon felizgult. Ez a nő, ha esetleg képes is lenne elérni az előbb említett izgalmi szintet, a mozdulataiban, a viselkedésében ekkor is csak azt tudja megjeleníteni nekem, hogy kizárólag az én erekciómra nyitott. Az erkölcseink, a beidegződéseink, vagy maga a helyzet miatt, hogy nem vagyunk többen.

Kérdéses > És mi van ezzel?

Bárki > Hát az van, hogy így a saját színe előtt sem lehet őszinte a dologgal kapcsolatban. Vagyis, ha esetleg fel is izgulna így, ilyen szinten, ezt még magának sem mutathatja ki, mert joggal gondolhatja, hogy a partner előtt ezt titkolnia kell.

Kérdéses > Ezt azért mondod, mert ha valaki szex közben nem mutathatja ki szabadon, hogy az adott pillanatban mit érez, akkor ez gátolja is ugyanezeket az érzéseket?

Bárki > Na, ez pontosan az, amit mondani akartam! Szóval igazán felizgult nővel, emiatt, lényegében még nem voltam.

Kérdéses > Ilyen módon én sem.

Bárki > De én sajnálom is.

Kérdéses > Remélem, nem hiszed, hogy én nem.

Bárki > Ja, oké.

Kérdéses > Viszont, én azt gondolom, hogy ez a dolog sokkal összetettebb.

Bárki > Én is ezt gondolom.

Kérdéses > Akkor ez is oké.

Bárki > Majd megbeszéljük.